Valószínűleg túl sok Szex és New Yorkot néztem, mert néha rémisztő mennyire tudok azonosulni Carrie karakterével.
A folyamatos drámáim mellett a napokban szembesültem A grimasszal. A grimasz nem csak egy egyszerű arckifejezés, hanem egy sokat sejtető pofavágás személyünket, illetve tetteinket illetőleg. Afféle halálos ítélet, melyet szisszegő hang követ. Az illető épphogy csak ennyit mond: "Oh, szóval te vagy...?", majd végigmér, és rögtön nyilvánvaló, hogy azt hiszi, ismer, mert már sokat hallott rólad. Majd erőteljes bólogatásba kezd, valószínűleg azt gondolva: "Mindent értek."
Holott nem tud és nem is ért semmit, számomra viszont körvonalazódik a kép, hogy miért is csuklottam ennyit az utóbbi időkben.
A grimasz tehát a félreismerés luxusa, és abban is biztos vagyok, hogy amíg a világ világ, lesznek grimaszolók, vagy olyanok, akik örömüket lelik abban, hogy rólunk beszélhetnek.
Az igazunkat viszont sosem veheti el tőlünk senki...
Soha. Senki.
