Nem kérdéses már, hogy a hibákat lehet szeretni. Sőt, ha valaki igazán szeret minket, nem csak elfogadja "rendellenességeinket", hanem még szereti is azokat.

Egyszer valaki az egyik legjobb tulajdonságomnak nevezte a ragaszkodást. Bár én néha már kapaszkodom csak, várom, hogy mikor találom magam egy szakadék szélén, hogy aztán belezuhanjak, de elmondhassam, hogy én legalább megpróbáltam. Általában meg is érte ragaszkodnom másokhoz.

Eddig semmi pénzért nem engedtem, most meg igyekszem erős maradni és csak sodródom az árral. Ha valakinek fontos vagyok, úgyis megkeres.
Bár nem szívesen adom fel önmagam, illetve ezt a jellemvonásom, mert talán az élet tényleg túl rövid és miért ne keresném azt, akit szeretnék (még akkor is, ha ő nem, vagy ki tudja...) ...

Most mégis mintha meg lenne kötve a kezem. Felnőttként fogok viselkedeni és inkább hagyom, hogy emésszen a magány, minthogy ne vállaljam a felelősséget a tetteim után.

Inkább csak magamba kapaszkodom, és igyekszem nem visszapillantani...