A minap kaptam egy üzenetet az "unokatestvéremtől". Azt írta, sajnálja, de szomorú hírt kell közölnie, miszerint az "apám" délelőtt összeesett, majd meghalt.
Szégyen és gyalázat, én nem érzek semmit. Most biztosan tucatjával átkoznak el az emberek, főleg azért, mert én még akkor is órákig zokogtam, amikor Michael Jackson elhagyta az élők sorait. Ez valószínűleg azért történt így, mert bár Jackot sosem láthattam személyesen, mégis mintha több emlék (szép emlék) kötne hozzá, mint az én úgynevezett "apámhoz". Szóval ezért a sok nyuszifül, biológiai fater ide-vagy oda, számomra sajnos csak egy részeges idegen, aki tönkretette édesasnyámat, és bár nem szeretnék ujjal mutogatni, na meg halottról jót vagy semmit, de én azt is megkockáztatom, hogy amiatt az ember miatt fogyott el idő előtt az ő csodás ereje. A múltban egyszerűen túl sokat és keményen kellett harcolnia, így már nem tudta felvenni a küzdelmet egy mocskos betegséggel.
Az én Apukám nem halt meg, ő él és virul,szeret engem, csak el fog költözni. Ezért semmi szükségem részvétre, tényleg nem szeretnék tiszteletlennek tűnni, de van elég bajom, és ennek ellenére is jól vagyok, köszönöm.
A pszichológiában azt állítják egy nő kapcsolatait nagyban meghatározza az apjához való viszonyulása. Így utólag belegondolva, lehet benne valami. Amikor belekóstoltam a Szerelembe, leginkább a lecsúszott, idióta tuskókhoz vonzódtam. Bocsánat a bántó szavakért, nincs ezekkel az emberekkel semmi baj, talán csak gyengébbek voltK nálam, és ezt egy idő után már nem tudtam akceptálni. Talán ez a kezdeti időszak szimbolizálja életem első 8 évét, az együttélést egy játékfüggő alkoholistával. Jajj ne, már megint... Elnézést. Szóval, egy gyenge emberrel. Tanulság? Hamar megtanultam az órát, amíg vártam, hogy Anyu hazaérjen a munkából. Tanulság a kapcsolataim terén? Hmmm... Talán nem mindenki érdemel meg minket, és a szeretetünket, a lényeg, hogy mi érdemesnek tartjuk. Egyszer úgyis ráununk a folyamatos futkározásba és rácsapjuk a másikra az ajtót, ezzel jelezve, hogy lezárjuk a kapcsolatot. A 99. Utolsó esélyt követően...
Ezt követően úgy gondoltam, adok egy esélyt az ismeretlennek is, de a változáshoz idő kell és én attól tartok nem mindenki tudja megszokni a jót. Akárcsak ahogy Leot is meg kellett ismernem, majd rájönnöm, hogy bár már kiölték belőlem a férfiak iránti bizalmat, illene tiszta lappal kezdeni, majd idővel rájöttem, hogy ő az egyik legjobb, legklasszabb és legjobb humorú ember a világon! (Szóval örök hála Anyukámnak, sajnálom, hogy ezt sosem oszthattam meg vele, de másodszorra sikerült nekem megtalálnia a világ legjobb apukáját!)
Na de térjünk vissza a bizalmatlanokhoz... Ezek az emberek félnek, hogy túl sokat kapnak, és nem képesek ugyanannyit visszaadni. Itt le is szűrném a tanulságot: Megérdemled! Nem véletlenűl kapsz sok jót és szépet, érdemes vagy mások szeretetére! Csak ne légy túl buzgó, amint erre rájöttél, be kell érned ennyivel, különben elszúrod... Vagy nemes egyszerűséggel összeroppansz a nyomás alatt, de tudnod kell, hogy Téged sem ok nélkül szeretnek.
Onnan tudom, hogy elszúrtam. Nem is egyszer. Hirtelen megint én voltam a kislány, aki visszasírja a rosszat, és nem tudja értékelni a jót. Ilyenkor azt hiszed majd, hogy kiöltek belőled minden érzést, ez persze nem igaz. Tanulság? Csak időre van szükség. Újra szerelembe esel, vagy esetleg sikerül be fogadnod valaki szeretetét, a lényeg mindkét szituációnál, hogy nem szabad feladnod. Meg kell élned a poklot, hogy értékeld a mennyet...
