... ez elől nincs hely, ahova elbújhatsz,

Ugyanis hangosabb lesz ;) Vagy nem. A következő rövid történet még mindig végtelen, és egy lányról szól, aki lelkileg kicsit kikészült a napokban, továbbá egy olyan fiúról, aki meg akarta vigasztalni.

A könnyek végigcsordultak az arcomon, majd lepotyogtak a szoknyámra. Kinyújtott lábban ültem csak az ágyon, így bármerre folyhattak. Egy volt a lényeg: ki a szememből. (A Ha sírsz, megkönnyebbülsz elmélet híve vagyok, csak gyűlölök mások előtt kiborulni. Biztos azt hiszik, hogy gyenge vagyok. Az lennék? Remélem nem, de ha mégis, ezt rajtam kívül nem kell tudnia az égvilágon senkinek.) Nyílik az ajtó. Csak annyit hallok, hogy mi baj, de ezt vagy százszor. Mit mondhatnék? Semmi... Erről nincs kedvem beszélni senkivel. Csak hagyd, hogy kikönnyezzem magam. Nem vagyok bánatos, csak elfáradtam.

Aztán megpillantok egy rémült arcot. Még sosem láttam ilyennek, pedig nem tegnap ismertem meg. Tudtam, hogy ezerarcú, ilyen kétségbeesettnek viszont eddig még nem mutatta magát. "Inkább megölellek", gondoltam. 

Nagyban szipogtam, amikor meghallottam valamit. De nem akármit... Hanem az Sz-betűs szót. Biztos jobban kellett volna éreznem magam tőle, bár legszívesebben még inkább zokogtam volna. Ehelyett még erősebben magamhoz szorítottam. Jó érzés volt. Azóta viszont csak egyetlen dolog foglalkoztat: Vajon komolyan gondolta?

... ha igen, bizonyára hangosabb lesz. :)