Pontosan 2 évvel ezelőtt óriási pofont kaptam az élettől. Sőt, úgy gondolom pofonnak kevés, talán inkább hatalmas és nagyon fájdalmas lövésekhez tudnám hasonlítani, melyek egyenesen a szívemet célozták.
Egyszer azt olvastam, hogy ha történik velünk valami borzalmas dolog, meg kell próbálnunk meglátni benne a jót. Az illető, aki írta még bizonyára nem veszítette el a szívéhez legközelebb álló személyt. Mert próbálom keresni a pozitívumot, nem találom... Talán lelkileg erősebb lettem, megfogadtam, hogy jobb ember leszek...
Viszont mindig lesz egy nyílt seb a szívemben, mely sosem fog begyógyulni, gyakran vérzik, de mindent megteszek, hogy büszke lehess rám.
Hogy fentről hatalmas vigyorral mondhasd: "Igen, látjátok, az az ifjú hölgy az én lányom! Milyen gyorsan felnőtt, de mindig az én kis balerinám marad!"
