Érzések. Van mikor előtörnek, és megesik, hogy bújkálnak. Előfordul, hogy világgá kürtöljük őket, máskor pedig képtelenek vagyunk kimutatni mit érzünk. Vagy épp mást mutatunk, és tükörre lenne szükségünk, hogy észrevegyük az igazat.
Ma belenéztem a tükörbe.
Nem vagyok szerelmes. Szeretnék az lenni. Jó volna tartozni valakihez, ragyogni a boldogságtól, kulcsot nyújtani neki a szívem legbelsőbb zugához. Sőt, mi több... A legjobb az lenne, ha megtalálná magától, bejönne és udvariasan helyet foglalna.
De nem vagyok. A szívem kong az ürességtől, és folyamatosan azzal szembesülök, hogy nem szabad lekötnöm magam, mert megbánom, hogy nem éltem. De ha tényleg létezik az a bizonyos Igazi és minden téren boldoggá tesz, miért bánnék bármit is? Nem épphogy azok a legszerencsésebb lények a földkerekségen, akik már fiatalkorukban találkoznak a Nagy Ő-vel? És mi van azzal, hogy nem számít semmi, csak az, hogy legyen valaki, aki szeret minket és akit mi is viszont szerethetünk? Vajon tényleg beérném "ennyivel"? Önző módon bizonyára nem. Megint kezdődik minden előről: túl sok a kérdésem és nem kapok válaszokat.
Már semmit sem értek. Mindig ez van, ha elkezdek gondolkozni. Ezek a gondolatok pedig talán útban vannak...
Egy biztos: nincs kulcs a zárban, a lábtörlő pedig porzik a keseredettségtől.
