Kritizálom a szeretteimet. Folyamatosan. Az egyetlen dolog, ami nyugtat, hogy gyakran ők is ezt teszik.
"Túl fehér a bőröd, szálkás a hajad, fura a szemöldököd, sovány vagy, híztál, a fürdővíz, amit engedtél nekem, kiszárította a bőröm, stb., ..."
Olykor elhangzanak persze kedvességek is, mint például: "Jó illatod van!", vagy ehhez hasonló pozitív megjegyzések a külsőnket illetőleg.
De hol vannak az igazi bókok? Elveszett a "Szeretek veled beszélgetni", és a "Köszönöm a vacsorát, nagyon finomat főztél!"
Miért könnyebb kritizálni és megbántani azt, aki fontos? Mikor lett bonyolult az őszinteség és az érzelmeink kimutatása?
