"Önök mostantól férj és feleség!"
Valahogy így hangzik az a bizonyos mondat. Elvégre ez az élet rendje. Az emberek megismerkednek, szerelembe esnek és összeházasodnak. Akár szerelemből, akár mert a társadalom elvárja tőlük, megteszik és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, vagy épp el nem válnak. Mivel az ásó kapa, válóperesügyvéd kombó hatalmas "divat" manapság, azért kissé illúzióromboló dolog úgy egybekelni valakivel, hogy közben arra gondolunk, ha mégsem jön össze majd elválunk, nemde? Viszont azért sem érdemes az oltárhoz fordulni, mert nem szeretnénk egyedül meghalni, ugyanis a papír még nem biztosíték arra, hogy nem magányosan, 78 macskával ér utol minket a vég.
Egyesek szerint csak akkor érdemes összekötnünk társunkkal az életünket, ha már kellőképp ismerjük, képesek vagyunk vele együttélni, átvészelni és megoldani a mindennapok problémáit. Mások viszont azt vallják, ne várjunk túl sokat, mert akkor már nem szerelemből házasodunk, úgy meg aztán végképp semmi értelme az egésznek.
Én meg csak itt állok bambán és oda-vissza kapkodom a fejem, mintha tudnám mit akarok.
Szeretnék talán feleség lenni? Miért is szeretnék, elvégre az valaminek a fele, ami nem feltétlenűl jelent jót. Sőt, annál inkább egy alárendelt valakit. Vagy épp a Nagy Ő másik felét, akit a fogadalom után férjjé keresztelünk? Fogalmam sincs... Sajnos csak azt tudom, hogy mit nem akarok: egyedül meghalni, válni, túl korán házasodni, túl későn házasodni, elveszíteni TÉGED.
... és ha egyszer majd igent kell mondanom ahhoz, hogy a FELEségeD lehessek, talán boldogan teszem meg. :)
