Emlékeztek még arra, amikor először lógtatok a suliból?
Én kristálytisztán emlékszem. Anyukám megkérdezte, hogy mi volt az iskolában, én pedig gyorsan kamuztam valamit, majd válaszként kaptam egy csalódott mosolyt. Persze, gyorsan levágtam, hogy kiderült, hogy még csak a suli közelében sem voltam... Természetesen elnyertem méltó büntetésem, ugyanis Anyukám 2 napig nem szólt hozzám, ami sokkal rosszabb volt, mintha hónapokig ordítozott volna velem.
Aztán a 2. napon, amikor hazaért a munkából, letett elém egy szelet Dobostortát. Elmondta, hogy nem a lógással volt a probléma, (Tudhattam volna, mert ami azt illeti, bármikor kiírt az iskolából, ha valami problémám adódott.. Most talán páran elítélitek és valóban nem volt a szigor mintaképe, de nekem akkor is A Legjobb) hanem azzal, hogy hazudtam neki. Legszívesebben elsüllyedtem volna. Borzasztóan fájt, hogy pont az a személyt bántottam meg, annak okoztam csalódást, aki a legjobban szeretett, én pedig Őt.
Miért mindig életünk legfontosabb résztvevőit bántjuk meg?
