Eljutottam odáig, hogy ha már vannak (voltak) érdekes, leginkább személyes gondolataim, ezentúl rendszeresen megosztom őket mindenkivel...
A következő írás már több, mint fél éve írtam, tehát nem éppen aktuális, eddig viszont csak az a bizonyos személy olvashatta, akiről írtam, és ő is csak egy kis idővel később.
Hipnotizált érzelmek
Először azt hisszük, hogy ő most tényleg más, mint a többi. Benne meg van az a különlegesség, ami után eddig kutattunk és az előtte lévő x férfiban is megtaláltuk, majd rájöttünk, hogy mégsem ezt kerestük.
Miről is szól ez az egész? Ahogy valami tönkre megy a kapcsolatban, lejáratjuk egymást, egyenesen a sárga földig, majd bocsánatért esedezünk, a megváltozásról prédikálva...
Hozzá kell tennem, hogy valószínűleg többen hiszünk még a mesékben, ezt mindig egy új esély megadása bizonyítja. Persze van, aki tanul a hibáiból, elkönyveli a dolgot tapasztalatszerzésként, de én sajnos nem az ilyen emberek táborát népszerűsítem. Újra és újra követtem el ugyanazt a „hibát”...Sikerült mindig beleesem.
Szerelem. Mi is az valójában? Egyáltalán létezik? Vagy csak amolyan illúzió? Nem voltam birtokában az érzéseimnek. Mintha jött volna valaki és könnyedén összerombolta volna, amit én évek alatt sikeresen felépítettem. Olyan volt, akár a vihar vasárnap éjjel. Hirtelen bukkant fel a semmiből, hangos volt és nem hagyott nyugodni. Csak sejthettem neki mit jelentett a kettőnk között kialakult kötelék, azt viszont magabiztosan állítottam, hogy nekem a boldogságot. A boldogságot, megfűszerezve valami plusszal, amit csak ő tudott megadni nekem. Viszont tudta jól, mit érzek, ezáltal erővel bírt felettem. Sebezhetővé tett, amire szintén csak ő volt képes. Előtte nem éreztem magam ennyire vidámnak, de ennyire törékenynek sem, ezt persze igyekeztem titkolni. Hipnózis alatt tartott, ehhez is nagyon jól értett. Nem mondta volna a szemembe, de tudom, hogy mennyire jó érzéssel töltötte el.
Szinte már rémisztő volt, mennyire hasonlított a belsőnk. Sok dologban tűntünk egyformának. Ennek köszönhetem, hogy viszonylag hamar ki tudtam ismerni. Nem csak őt, de az összes mocskos, kegyetlen kis játékát. Mégis újra meg újra engedtem neki, hosszú időkön át. Ezek után megkérdezhetném magamtól, hogy vajon megérte? A boldogságot kutatva váltam olykor keserűvé, mégsem adtam fel. Valahol legbelül éreztem, hogy egyszer majd elérem, hogy megváltozzon. Nem csak maga miatt, vagy csak miattam.
Most végre kettőnkért változott meg.
De ennek már vége. Nem csak ő változott, hanem én is. Az életemben pedig elkezdődött egy teljesen új fejezet.
