A napokban láttam a Fekete hattyú című pszicho thrillert, Natalie Portman főszereplésével és kicsit lesokkolt. Nagyon jó film, eredeti, elgondolkodtató. Amikor elkezdtem nézni, enyhén elkapott a bőghetnék, pedig ritkán szoktam filmeken sírva fakadni és ez sem az a szirupos érzelgős alkotás volt, inkább megdöbbentő. Egyszerre reális és fantáziadús.
Az érzékenységet bizonyára a balett hozta ki belőlem, mivel kisebb-nagyobb megszakításokkal 10 évig táncoltam és elmondhatatlan mennyire hiányzik. Eddig mindig csak mosolyogtam a képeken a falon és a szatén, babarózsaszín spicc cipőn, ami az egyik lámpán lóg, most viszont inkább csak bámulok nagy, szomorú szemekkel. De sajnos nincs mit tenni, mivel az időn kívül (amit elvileg nem kéne figyelembe venni, mert az embernek arra van ideje, amire időt szakít-vagy mifene) lehetőségem sem lenne rá, hogy újra balettozzak. Persze sajnos már a formám sem a régi, alig vagyok hajlékony, arról meg említést sem kéne tenni, hogy a lábam minden egyes spicc után begörcsöl. Ez egy olyan dolog, amit fel kell dolgoznom. Érdekes volt, ahogy elkezdtem, megszerettem és rájöttem, hogy végre van valami, amiben jó lehetek... de az is, hogy ilyen klasszikus formában már nem életem része. Már sosem leszek hattyú, vagy hercegnő.
A tánc tényleg nem hobbi vagy hivatás. Egyszerűen: szenvedély.
