Úton hazafelé a csillagokat bámultam a kocsiból. Mintha megsokszorozódtak volna, ennyit még nem láttam a 20 évem alatt. Azokon a dolgokon elmélkedtem, amiket a délután megkaptam. "Te régen nem ilyen voltál... Mi van veled?" Gőzöm nincs róla, hogy mi van velem, de úgy látszik már nem vagyok benne minden buliban és hülyeségben. Komolyan veszem a dolgokat, de rá kellett jönnöm, hogy minél inkább jót szeretnék, annál nehezebben jön össze. Talán nem érdemlem meg, hogy boldog legyek, de ettől még nem szándékom megbántani másokat. Ha elveszítek még egy rendkívül fontos személyt, nem tudom mi lesz velem.

Mindig baromságnak tartottam, ha valaki azt mondta, hogy "nem tudok élni nélküle". Nem is mondanám, maximum annyit, hogy tudnék, de nem szeretnék, mert egyszerűen kell és kész. Ezzel pedig ő is így van... Remélem... Tudom.

Biztos ezt hívják szerelemnek, mert más ennyire még sosem kellett. Vagy lehet, hogy mégis, de csak nagyon rövid ideig, gondolom csak a kihívás miatt. De ez a bizonyos személy nagyon tud valamit, mert a varázs még mindig él. Pedig vicces sztori, mikor megkérdezik mióta vagyunk együtt, aztán jön az, hogy most akkor vajon már együtt is maradunk-e.

Ezt ugyan még senki sem tudja (ez persze felvet még egy érdekes kérdést, mégpedig azt, hogy vajon normális-e, ha 20 évesen még nem gondolkozom a házasságon, meg gyerekeken, stb., szerintem ugyanis teljesen normális és talán még 10 év múlva is az lesz, de erről majd lehet mesélek egy másik posztban), de az tény, hogy mi aztán nagyon összeillünk...