"Az életem sehová se tart... És a legrosszabb egyedül menni sehová."
Megfogott ez az idézet, pedig csak egy idétlen, amerikai sorozatban hangzott el. Bár korántsem ilyen vészes a helyzet, amelyben találtam magam, a fenti sor mégis elgondolkodtatott.
Barátok állnak sorban az ajtómnál. Nem szószerint, mert ritkán vagyok itthon, de aki ismer, mindig tudja hol keressen, és ahogy a mondás tartja, aki keres az talál. Mindegy, hogy facebookon, telefonon, suliban, az állomáson, vagy a cukrászdában, valahol mindig lennem kell, el kell, hogy érjenek. Ez persze így van jól, mert fontosak, szeretem őket és őszintén szólva, utálok egyedül lenni.
Amúgy meg ki vagyok én, hogy ne álljak rendelkezésükre, ha elhangzik a "Szükségem van Rád". Vagy hogy meghallgassam mennyire aggódnak értem, gondjaikat-bajaikat, örömüket, vagy épp azt, hogy "Te sosem állsz le? Ennyit nem ér az egész." És tényleg nem, de legyen szó az Úriemberről, az Ikertesóról, a Bűnözőről, a Játékosról, a Menyasszonyról, vagy a Bohócról, nehezemre esik nemet mondani. Akár 18 óra munka után is kapható vagyok a hallgatásra, tanácsadásra. Ez persze kölcsönös.
Ez nem szemrehányás, inkább hálás vagyok. Főleg annak a személynek, aki megkérdezte, hogy nekem kire és mire van szükségem...
A legszomorúbb, hogy talán magam sem tudom. És valószínűleg egyedül megyek majd sehová, megeshet, hogy el is tévedek majd. Mindössze arra van szükségem, hogy valaki útba igazítson, ha elvesznék.
... így akár közösen is eljuthatunk valahová.
