Koromsötét, sehol egy lélek, a lépcsőházban pedig kiégett a villany. A telefonommal próbáltam némi fényt csempészni az éjszakába, amikor az hirtelen megcsörrent, a szívem pedig akkorát dobbant, hogy megbizonyosodhattam arról, hogy nem csak létezem, de élek is.
Gyászol a város, az ország pedig megrökönyödött. Érdekes, és meghökkentő számomra az, hogy egy-egy megrázó hír hallatán az emberek rájönnek arra, hogy éreznek. Érzik, hogy a világ, ami eddig megfoghatatlan volt, közelebb van, mint hitték. Egy olyan világ, ahol egyszer minden véget ér, legyen az időből, betegségből, fegyverből kifolyólag. Ahol az észérvek és a logika már nem játszanak, mert ezt a szerepet átvette az irracionalitás.
Talán mindannyiunkat rossz szándékú túlvilági erők vezérelnek. Lopunk, csalunk, hazudunk, és gyikolunk. Ha nem is a szó szoros értelmében, akkor sem vagyunk ártatlanok. Még az sem, aki mindig csak hallgat.
... Mert ezen a világon mindenki bűnös. De nem baj. A pokolban mindenkit tárt karokkal várnak. Legyen az földöntúli, vagy földi... Ott találkozunk!
